Prológus

Brad Simpson

Mélyen tüdőztem le a fűvel ellátott cigarettám füstjét, s amint tüdőm megtelt a káros anyaggal, kifújtam. A csikket a földre ejtve nyomta el, s mentem barátaim után. A garázs mögül kifordulva értem utol őket, s onnan együtt mentünk utunkra, ami az egyik flancos étterembe vezetett. Igaz, a munkánk nem éppen a társadalom elvárásainak felel meg, de az ügyeinket, kulturáltan és feltűnés nélkül próbáljuk megoldani. Tudni kell rólunk, hogy az utcalányok főnökének munkáját segítjük, jobban mondva, az általa becserkészett lányokat próbáljuk, a legjobb áron eladni, hogy utána mi történik velük, nem a mi dolgunk. Ma is felszedünk egy újabb áldozatot, s utána jöhet a jól megszokott alkudozás. A kocsi hangos féke jelezte, hogy megérkeztünk a felettesünkhöz, majd miután mind a négyen elhagytuk a kocsit, a raktár épültbe lépve, egyenesen a fehér ajtóig mentünk. Kopogás nélkül mentünk be, mire a főnök ránk kapta a tekintetét.

- Styles hiányzik. – mutatott végig tolla hegyével rajtunk.

- A megbeszélésen ott lesz. – adtam tovább a Harry-től kapott infót. Dylan bólintva jelezte, hogy megértette, majd a sarokba mutatott. A srácokkal pontosan tudtuk, mit is jelent ez, így a megfelelő irányt felvéve mentünk egyenesen a lányhoz. Mint mindig, most is egy agyon drogozott, kócos 20-as éveiben járó nő feküdt ott. Karjánál fogva emeltem fel a földről, s Ő kisebb tántorgás után, megtalálta egyensúlyát, s jött utánunk, a kijárat felé. Csak úgy, mint az eddigi alanyok, Ő sem tudta mi történik, üres tekintettel szállt be az autóba, s kapcsolta be magát reflexszerűen. Connor inttet a sofőrnek, majd a jármű ismét elindult. Meg sem álltunk egyenesen a célig, s miután megérkeztünk, mindenki kiszállt a járműből, leszámítva a tárgyalásunk főtémáját. Szmokingomat megigazítva tértem be az oly’ sokat emlegetett helyszínre, s foglaltam helyet társaimmal együtt az érdeklődőkkel.

- Jó estét. – köszöntünk illedelmesen, mire felénk biccentetek.

- Mennyi lenne az alapár? – tért rá rögtön a lényegre a kalapos fickó. Sóhajtva adtam meg a válaszomat, miszerint a kiindulási ár 536 font (tehát 200.000 forint). A kalapos társa, egy grimasszal reagált az ajánlatunkra, ezzel elárulva, nem tetszik neki.

- Mit szólnátok 480 font-hoz? – ivott bele az alkohollal teli poharába. A fiúkkal egymásra néztünk, s nemlegesen ráztuk meg a fejünket.

- 500 font. – emelt 20 fontot Harry. A jövőbeli vásárlónk újra gondolkozni kezdett, s tett még egy javaslatot, ami 490 fontot takar. Hosszasan tetettük, hogy vacillálunk, hátha tesznek egy nagyobb ajánlatot, de nem szánták rá magukat, így kénytelenek voltunk elfogadni. Hátra vezettük őket a parkolóhoz, s miután megtaláltuk a kocsit, kiszedtük a lányt, zsebre vágtuk a kapott összeget és már ott sem voltunk. Éppen kezdtünk megörülni, hogy Dylan nem hív minket egy újabb munkával, de a történtek szerint elkiabáltuk. Harry telefonja szólalt meg, s miután letette, velünk is közölte, hogy még van egy munkánk. Visszamentünk a kiindulási helyünkre, s ismét utat törtünk a jól ismert fehér ajtóig.

- Nos, mi lenne az? – álltam elő azonnal a kérdésemmel, minden köszönés nélkül. Nem vette magára bunkóságomat, már megszokta.

- Új részlegre helyezlek át titeket. – mosolygott gonoszul. Én már tudtam, mocskos és veszélyes munkát fog ránk hagyni, de ez egyáltalán nem zavart. Mindig is szerettem volna élvezetesen leélni az életemet, ami eddig sikeresen megy.

- A következő munkátok nagyon nagy figyelmet és óvatosságot igényel. Egy lányt kellene elrabolni, s olyan messzire vinni innen, amilyen messzire csak tudjátok. – mondta szigorúan. Komoly dologról lehet szó, mindig elhülyéskedi ezeket a találkozókat, azonban most vér komoly.

-  Milyen lányról lenne szó? – szólalt meg Tristan.

- Hope Wright-ról. – amint kimondta ezt a két szót, ledermedtem.